Amikor májusban a főszerkesztő lehetőséget kínált arra, hogy minden hétfőn egy csajos blog keretében leírhatom a gondolataimat, véleményemet és érzéseimet a világról, ugyan igent mondtam, de őszintén fogalmam sem volt arról, hogy hogyan leszek képes minden hétfőn valami lányosat írni.
Elsősorban azért nem, mert én magam sem vagyok túl lányos. Másodsorban pedig azért, mert abban viszont biztos voltam, hogy ebben hétről-hétről megjelenő a csajos blogban én ugyan körömlakkokról, meg divatról, cipőkről és táskákról nem akarok és nem is fogok írni. Aztán a téma, valahogy mindig adta magát. A koronavírus-járvány első hullámát tapostuk. Megírtam, hogy milyen érzés az, ha az embernek honvágya van, ha nem találkozhat azokkal, akiket a legjobban szeret, beszéltem arról, hogy mekkora felelősség újságírónak lenni egy ilyen őrült világban, írtam a határzárról, a nőiség fogalmáról és az azzal kapcsolatosan felmerülő kérdésekről, álmokról, megtört szerelemről, elvesztett barátokról, családtagokról, a pszichológusomról, a mesés kollégáimról, na meg sok-sok, egy ország számára ismert nőről, akik áldozatokká váltak a saját hazájukban. Olyan nőkről, akik brutális dolokon mentek keresztül. Írtam Renner Erikáról, akit lúggal csonkított meg egy orvos, beszéltem Orosz Bernadettről, akit majdnem halálra vert akkori párja, aki egy ex katona volt, de szó esett Seres Barbiról is, meg egy darnózseli Judit nevezetű nőről, akit férje kegyetlenül gyilkolt le. Aztán, mint azt a felsorolás is mutatja, egy időre felhagytam azokkal a témákkal, amelyek a zaklatást, a bántalmazást, a nők és gyerekek ellen irányuló erőszakot hivatottak firtatni.
Pedig a statisztika azt mutatja, hogy minden második nő ma Magyarországon az említettek közül érintett. Vagyis, minden második nőt ma Magyarországon valahogy, valamilyen formában abuzálnak. Nekem mégis muszáj volt vennem egy levegőt, ezért egy időre félretettem ezt a területet. Félretettem, pedig, ha meg kellene fogalmazni, hogy miért lettem újságíró, akkor azt mondanám, hogy pontosan ezekért a tabutémákért vállalkoztam arra, hogy odateszem a gondolataim mellé a nevem. A ki nem beszélt, meg nem oldott, igazságtalan, sokakat érintő, folyamatosan jelen levő, nem mindig mézes-mázas történetekért. A hétköznapi emberekért lettem az, aki. Azért, hogy megmutassam, hogy sajnos nem csak, hogy:
megcsonkítanak
kínoznak
hanem meg is ölnek nőket
ma, igen 2020-ban, igen Magyarországon.
Úgyhogy talán meg sem kellene lepődnöm azon, hogy politikusok könyveket darálnak, köztiszteletbenálló személyek olyan kijelentéseket tesznek, hogy: a lombik program bűn. A darnózseli hentes néven elhíresült gyilkos, aki megölte Juditot, a feleségét, hat év után ítélték csak 21 évre börtönre, hogy a lúgos orvos a rácsok mögött ülve követeli a képeket, amelyek Renner Erika megcsonkított nemi szervét ábrázolják, hogy Orosz Bernadett ex barátja kártérítést kér, hogy a 19 ezer pornográf tartalmat tároló Kaleta Gábor egy év felfüggesztett és 540 ezer pénzbírság után fellebbez, hogy Kertész Ági, aki önvédelemből támadt párjára börtönben ül, hogy az ország egyik leghíresebb bulvárlapjának főszerkesztője megengedi magának, hogy a nemrégiben elhunyt Benedek Miklósról, családjáról és feleségéről írjon úgy, hogy közben neje, Epres Panni a fájdalomtól egy szót sem bír nyilatkozni. És az sem lep meg, ha ilyen és ehhez hasonló képekkel találom magam szembe a közösségi oldalakon:
Szóval, meddig még?
