Emberségről, helyzetfelismerésről, empátiáról, önzetlen szeretetről és még ki tudja, hány tiszteletreméltó tulajdonságról tett tanúbizonyságot az a vasúti jegykezelő hölgy, akinek megható történetét Szabolcs nevű olvasónk osztotta meg velünk. A sorokat olvasva bennünket először a felháborodás kerített hatalmába, majd a könnyeinkkel küszködtünk. Az elgondolkodtató és megható történet felnőtt főhőse mindenki előtt méltó példa lehet. A szóban forgó méltatlankodó utasok pedig reméljük, mélységesen elgondolkodnak.
A történetet őszinte szívvel ajánljuk:
“Igazából hónap elején volt ez a szolgálatom, de kellett pár hét, hogy feldolgozzam minden percét. Talán kellett ennyi idő, hogy a szebbik oldalát fogjam fel, és segített az érintett utas reakciója is.
Hajnalban kezdtem a 5:40-es martonvásári vonaton. Kissé álmosan, durcásan, mentem ki a vonatomhoz (nem vagyok az a hajnali ember). Épp azon filóztam, hogy ha most elindulok a repülőtérre, és elmegyek Mexikóba új életet kezdeni, aludhatok-e a repülőn. De a valóság arcon csapott.
Szóval, előkészítettem a vonatot, és félig még az álmaimban vártam a forgalmi szolgálattevőt, hogy elindítsa napom első vonatát.
Elindultam hátulról előre jegyet kezelni, félúton már kérdezgették, hogy nem gondolom-e, hogy valamit kezdenem kell a helyzettel. Akkor azt hittem, hogy van egy problémás illetve részeg utas elöl.
Egy néni közölte, hogy szállítsam az illetőket a vonatról, vagy bejelent engem.
Előre érve nem találtam mást, mint egy kétségbeesett édesanyát, beteg gyermekével. A többi utas azt akarta, hogy szállítsam le őket, mert a gyermek rosszul reagált a vonatra.
Autista, aki először ült vonaton, felzaklatta az ismeretlen környezet.
Mivel abszolút úgy gondolom, hogy minden ember egyenlő, senkit sem illet több vagy kevesebb jog, szörnyen elkeserített, ahogy ezekkel a szegény emberekkel bántak. Hangos volt. Félt.
Utólag az jár az eszemben, hogy amikor egy részeg ember hangoskodik a vonaton, és egyedül kell megoldanom a helyzetet, úgy tesznek az emberek, mintha nem hallanának. Most persze hallottak.
Eszembe sem jutott bántani őket. Lerakni meg végképp.
A gyermeken Harry Potteres póló volt. Aki ismer tudja, hogy hatalmas rajongó vagyok. Úgy kezdődik Harry Roxfortos kalandja, hogy vonattal megy az új világba.
Szóval, lelkesen, minden szabad percemben a Harry Potterről meséltem neki. Hosszú beszélgetés után, amibe az Édesanyja is bekapcsolódott, sikerült megnyugtatni, sőt, a végén még mosolygott is. Soha nem láttam szebb mosolyt.
Nagyon meghatott. Még most is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut. A legszebb teljesítménynek éltem meg, mióta kalauz vagyok.
A legszörnyűbb utam volt, mióta kalauz vagyok. A többi utas reakciója miatt. Ülök itt, próbálom mondatokba rendezni a gondolataim, de csak ennyi jár az elmémben: “Jól, csak a szívével lát az ember”.
Gondolom, a szülő írt rólam, és kaptam egy írásbeli dícséretet.
De az, hogy a szörnyű utazásból sikerült egy jó utat “varázsolni”, pont elég lett volna. Eseménytelen helyett, inkább azt kívánom most, hogy legyünk egymáshoz nagyobb tisztelettel!”
