“A legtöbb, amit a másiknak adhatsz, hogy megbecsülöd az emberi méltóságát” – így vélekedik a szegedi Mihály atya, akit a pápa kézcsókkal köszöntött
Egy saját elhatározásából a hajléktalanok között élő, lábát cukorbetegsége miatt elvesztő szegedi pappal találkozott a katolikus egyházfő, aki a könnyek között megejtett találkozón még kezet is csókolt Mihály atyának – írtuk meg Ferenc pápa látogatásakor. A szegedi atya most arról mesélt, hogy milyen volt a szentatyával találkozni, valamint, hogy hogyan került a Máltai Szeretetszolgálat intézményébe, és hogy hogyan vélekedik a hajléktalanokról.
Az idei pápalátogatáson több megható, megindító mozzanat is történt. Ezek egyike volt, hogy a Szent István Bazilikában Ferenc pápa kezet csókolt egy idős, kerekesszékben ülő papnak, majd megáldotta őt. Az atyát Kardos Mihálynak hívják, Szegedről érkezett a pápai fogadásra. Az is kiderült, hogy az atya saját elhatározásból egy hajléktalanokat ellátó intézményben él, ott teljesít papi szolgálatot – szúrta ki az NLC. A lap felkereste az atyát, és jelenlegi lakhelyén, Szegeden a Máltai Szeretetszolgálat által hajléktalan betegek részére fenntartott szállóján találkoztak.
A PÁPA MER JÓ LENNI
„Döbbenetes volt, hogy ennyire közel kerülhettem hozzá. Öt méterre volt tőlem, amikor meglátott és elindult felém, éreztem a kisugárzását. Talán kicsit ostobán hangzik, de én szeretem a pápát, olyan ember, akinél a szó és a tett egyezik. Sok hidegség van az emberek között, pedig nagyon kevesen vannak, akik tényleg rossz emberek. De nem merünk jók lenni egymással. A pápa mer jó lenni” – mesélte, hogy mit élt át, amikor az egyházfő váratlanul odalépett hozzá. A találkozás alkalmával Kardos atya egy magyar nyelvű könyvet adott át a katolikus egyházfőnek, a mű az „Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé” – címet viselte, a szerzője pedig maga a pápa volt.
EGY NAGYON NEHÉZ IDŐSZAKA VOLT
Sokan nem tudják, de Kardos atya papi hivatási gondolata nagyon korán megfogant, már tízévesen eldöntötte, hogy erre a pályára lép. 1969-ben szentelték pappá Szegeden, utána több plébánián is tevékenykedett,
- az akkor még önálló településnek számító Endrődön,
- Szarvason,
- Szegeden
- és Battonyán.
Elmondása szerint soha nem ingott meg a papi hivatással kapcsolatban, egy nagyon nehéz időszaka volt csak, a nyolcvanas években, ekkor úgy érezte, hogy paptársai ferde szemmel néznek rá. Kardos atyában ekkor kétségek merültek fel, azzal kapcsolatban, hogy jó helyen van-e. „A reggeli félnyolcas misét mondtam az újszegedi templomban. Az forgott a fejemben, hogy miért tartozok én egy olyan csoportba, ahol engem ennyire nem szeretnek. Ekkor egy pillanatra úgy láttam, hogy az oltár előtt megjelent Krisztus, és azt mondta: »csak engem nézz!«” A jelenés – akárhogyan is magyarázzuk – erőt adott a papi pálya folytatáshoz.
MINDEN HAJLÉKTALANÉRT MISÉZIK
A hajléktalanszállóra Kardos atya azután került, miután cukorbetegség következtében amputálni kellett a lábát. Először egy egyházi fenntartású szeretetotthonba került, de ott nem találta a helyét. „Rajtam kívül négyen voltunk ott papok, gyóntattam valamennyit, de a papi szolgálatot nem igen tudtam érdemben gyakorolni.” Ezután került át saját kérésre a Máltai Szeretetszolgálat intézményébe, itt minden nap misézik, gyóntat, ha kell, akkor keresztel. „Én minden nap minden hajléktalanért misézek, az élőkért és az elhunytakért is. Számomra ők azok, akiket a Jóistenhez vinnem kell. A magam részéről viszem őket, az már a saját döntésük, hogy jönnek-e.”
SOKSEBŰ EMBEREK, ÉS NEM KÍSÉRI ŐKET A BÜSZKESÉG
A lap azt is megkérdezte az atyától, hogy milyen tapasztalatai vannak ezekkel az emberekkel, elsőre azt mondja, hogy „soksebű emberek, és nem kísérti őket a büszkeség”. Azt is hozzátette, hogy nagyon magukba zárkózott, keveset beszélő emberek élnek itt. „Sokan meghalnak a hajléktalanok közül, amikor kikerülnek innen a kórházból, bele a semmibe. Volt valaki, a mellettem lévő ágyon feküdt, azt mondta, ha nem jön össze a tompai autósbontó állás, amihez szállás is jár, akkor fagyhalállal öngyilkos lesz. Próbáltam lebeszélni róla, de kikerült innen, és december 27-én éjszaka kihűléses halált szenvedett. 24-én még bejött ide, és a nővérnek odaadta a kistáskáját és az óráját. Megkérte, hogy adja át nekem, de engem személyesen akkor nem keresett meg.”
A LEGTÖBB, AMIT A MÁSIKNAK ADHATSZ, HOGY MEGBECSÜLÖD AZ EMBERI MÉLTÓSÁGÁT
Az atya rendszeresen misézik, erre nemcsak az intézmény lakói közül járnak, hanem külsős emberek is. Vannak jelek, hogy esetleg a szertartáson részt nem vevők is megérinti időnként a hit, vagy a feléjük nyújtott emberi gesztusok. Egy hajléktalan nő rendszeresen járt a misékre, de amikor az áldozásra került a sor, akkor nem fogadta el az áldozást, azt mondta, nincs megkeresztelve. „Ekkor ő már ötvennégy éves volt. Megkérdeztem tőle, hogy akarja-e a keresztelést. Amikor igent mondott, akkor elkezdtem oktatni, majd három hónap múlva megkereszteltem”. Az asszony az evangéliumi egyszerűséggel megtartott keresztelő után egy másik hajléktalanszállóra került, de rendszeresen látogatja Kardos atyát, amikor orvoshoz megy.
Kardos atya erőforrásának a csúcsa, – ahogy ő fogalmazza -, a szentmise, Jézus megváltó áldozata szentségi ima formájában. „Naponta prédikálok, de nem ez, ami igazán hat. Egy egyszerű dolgot mondok, nem kell sokat csinálni. Megérzik, hogy tisztelem őket. A legtöbb, amit a másiknak adhatsz, hogy megbecsülöd az emberi méltóságát” – tette hozzá.
