Már nagyon kevés esély van arra, hogy a Homokhátság megmeneküljön a teljes kiszáradástól, valószínűleg menthetetlen

Évek óta problémát jelent a Homokhátságon a kiszáradása és a vízpótlás. Sipos György kutató, egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének vezetője szerint itt már csak az esőben lehet reménykedni. A teljes kiszáradás határán áll a Duna–Tisza közi Homokhátság, és valószínűleg már menthetetlen.

A Duna–Tisza közének nagy része, a 8714 négyzetkilométer területű Homokhátság, amelyen több mint 623 ezer ember, a hazai lakosság 6,6 százaléka él, igen közel áll a teljes kiszáradáshoz. Már nagyon kevés esély van arra, hogy megmenekülhet. Azt nem lehet előre kiszámítani, hogy a klímaváltozás közben hosszabb távon hogyan alakul a csapadék mennyisége, de az eddigi tapasztalatok alapján a kutatók nem sok esélyt látnak arra, hogy a Homokhátságon megállhatna a kiszáradás évtizedek óta tartó folyamata – írja a Telex.

JÓ ELGONDOLÁSNAK TŰNT ANNO, HOGY LECSAPLJÁK A DÉL-ALFÖLDET

Sipos György A vízvisszatartás és vízmegtartás lehetőségei és korlátai címmel tartott előadásában elmondta, hogy a korlátok egy részét még az elődeink állították fel: 150 évvel ezelőtt jó gondolatnak látszott a vízjárta alföldi területek lecsapolása, hiszen akkor még túl sok volt a víz, most azonban már túl kevés. A víz pótlásának és megtartásának természeti korlátai közé tartozik, hogy az adatok szerint az elmúlt öt évben a csapadék mennyisége és a gyakorisága is teljesen másként alakult, mint az azt megelőző 30 évben. Az 1980-as évektől pedig felgyorsult a talajvízkészletek csökkenése a Dél-Alföldön, különösen a Homokhátság területén. Ehhez más hatások is társulnak: a felmelegedés következtében egyre nagyobb mennyiségben párolognak el a felszíni vízkészletek, a csapadék nem tud beszivárogni a talajba. Az utóbbi években télen is alig van csapadék, ezért már a kora tavaszi időszakban, március–áprilisban is kevés a talajban a nedvesség. 

TÖBBÉVES ASZÁLY

A lap szerint nem sok jóval biztatott A többéves aszály területi előfordulása a Dél-Alföldön című előadás sem, amelyben elhangzott, hogy az elmúlt 26 évből 13 aszályos volt. A helyzet valószínűleg romlik, mert az utolsó négy év alatt napokra lebontva már csak 44 százalék, azaz mindössze 644 nap volt mentes az aszálytól. Ráadásul nem úgy történt, hogy egy csapadékos évet követett volna egy aszályos, hanem gyakran egymás után következtek a száraz időszakok. Az aszály nem csak a mezőgazdaságra hat rosszul. Hátrányos lehet az ivóvíz kitermelésére és a vízenergia előállítására, a hajózásra, és káros a vizes élőhelyek fennmaradására is. Az aszály idején a megmaradó vizek hőmérséklete növekszik, a víz minősége romlik. Az emberek pedig tovább apasztják a szűkös vízkészleteket. Nyilvántartások hiányában pontos adatok nincsenek arról, hány különféle kút működik a Homokhátságon, de a becslések 1 millióra teszik a számukat. A kutakat egyre mélyebbre fúratják a gazdálkodók, de sok esetben már ez sem segít: a kutatók már 20 teljesen kiszáradt kutat regisztráltak, de ennél is több lehet. 

LEGYEN TÖBB VÍZ, DE ÁRVÍZ ÉS BELVÍZ NE LEGYEN

Vízkészlet-gazdálkodási szélsőségek előfordulása a Dél-Alföldön címmel Kozák Péter, az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság (Ativizig) igazgatója tartott előadást. Az utóbbi években főként a víz hiánya volt a jellemző, de a Telex szerint Kozák felidézte a másik szélsőséget, azt, hogy 2006-ban állt elő a Tiszán az addig mért legmagasabb vízszint. Kozák Péter azt is mondta, hogy a vízgazdálkodásra nagy hatással vannak a társadalmi igények: amikor túl sok a víz, akkor a gyors és biztonságos levezetését követelik az emberek, ha pedig túl kevés, akkor többet szeretnének megtartani. Sokan türelmetlenül várják el, hogy az igényeik szerint alakuljon a természet vízbősége, ez azonban nem működik olyan gyorsan.

TERV MÁR VAN

A kutatók és a gyakorlati szakemberek mindegyik előadásban arra a következtetésre jutottak, hogy a Dél-Alföld további kiszáradásának fékezése érdekében minden lehetséges eszközt be kellene vetni. Ez természetesen nem rajtuk, hanem a döntéshozókon múlik. A már említetteken kívül olyan megoldásokat is javasolnak a szakértők, mint a szürke víz, azaz a megtisztított szennyvíz felhasználása, vagy a hőleadás után megmaradt termálvizek hasznosítása. Ezeket persze csak a megfelelő kezelések után lehetne a tájba engedni. Ugyanakkor olyan vízgazdálkodásra van szükség, amely az adott terület adottságaihoz az eddiginél jobban alkalmazkodik, és ugyanez igaz a mezőgazdasági művelésre is: alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez – írja a Telex.