Azt gondoltad, hogy fontos. Hogy elengedhetetlen, hogy tökéletes, hogy szép, hogy egészséges, hogy biztos, hogy nem tudsz nélküle, hogy nem bírsz nélküle. Hogy majd örökké, meg mindig, hogy ott lesz, mert ott volt, mert ott akartad, hogy legyen. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy már nincs, nincs ott, nincs veled, nincs melletted. Pedig azt akarod, meg úgy, hogy miután elveszíted, remegsz meg zokogsz és félsz. Darabokra hullasz, elveszik a lényed egy része. Egy masszív, erős, kemény rész, ami addig a világ legbiztosabb pontja volt. Olyan biztos, mint semmi más ezen a világon.
Magas, erős, derék, bátor, beszédes és biztos. Megfogott, ha kapálóztál, szorított, hogy el ne ess. Elengedett, ha menni akartál, végignézte, ahogy szárnyalsz. Megihletett, dédelgetett, támogatott. Féltett, szeretett, őrzött. Meghallgatott, megalázott, megbántott de értékelt. Otthagyott és visszajött, eljött és elvitt, figyelt és kísért, ölelt meg simogatott. Érintett, érzett, irántad, érted, melletted, mögötted, miattad. Lépett, visszalépett, továbblépett. Benned, veled, nélküled. Adott, elvett, tanított, nevelt. Jött, ment. Te pedig hagytad.
Mert azt gondolod, hogy fontos. Hogy elengedhetetlen, hogy tökéletes, hogy szép, hogy egészséges, hogy biztos, hogy nem tudsz nélküle, hogy nem bírsz nélküle. Te pedig közben elfáradtál. Belefáradtál és elküldted mást szeretni.
