Az elmúlt napokban sokkal többet pásztáztam az internetet, mint szoktam ez pedig azzal járt, hogy többször is belebotlottam a koronavírus-járvány kapcsán megosztott híreknél olyan kommentekbe, amelyek végtelenül negatívak, haragtól hangosak illetve meggondolatlanságból és indulatból lökték oda őket. A pozitív, szeretetből írt hozzászólásokból nem csak, hogy ezeknél az anyagoknál, de a más tematikára épülőknél is sajnos igen csak kevés jut.
Akad belőlük, szó se róla, csak kevés. Tízből talán egy. Nem volt ez másként egy általános információkat tartalmazó, Szerbiára vonatkozó hír alatt sem. És mivel a Vajdaságból jövök, noha öt éve immár Szegeden élek és dolgozom, természetesen bánt, ha azt látom, hogy a velem egy helyről származókat és az országot, ahová születtem folyton csak ostorozzák.
Bánt, mert nem tudom elfelejteni, (és nem is akarom) hogy honnan jöttem. Hogy honnan, milyen körülmények közül indultam. Hogy a szüleimnek mennyit kell dolgozniuk értem és az álmaimért. Nem felejtem el a végtelenül egyszerű, olcsó, néha szegényes életvitelt, amit a Vajdaságban gyermekkoromban folytattunk. Nem felejtem el az óriási szülinapi tortákat és a hajában főtt krumplit sem. Nem tudom elfelejteni mert én is ugyanazzal a céllal jöttem ide, az anyaországba, mint a velem egy helyről származók: a jobb élet reményében.
A jobb, kulturáltabb, lehetőségekkel telibb élet reményében hagytam ott a csoda földet. Ahol az emberek a két kezükkel kaparnak minden egyes dinárért. És, amikor azt olvasom, hogy mi, vajdaságiak vagyunk azok, akik behurcolják a koronavírust a megyébe, azért, mert nyitva vannak a határok, – ahol megjegyzem csak bizonyos feltételek mellett lehet ismét oda-vissza mászkálni – akkor komolyan elgondolkodom azon, hogy mennyire egy megkeseredett világban élünk.
Hogy a társadalom bizonyos rétegei között mindig akadnak olyanok, akiknek egy céljuk van, hogy teleszórják az internetet a negatív, sárdobáló, életfájdalomtól üvöltő kommentekkel. Ezek láttán azt érzem, hogy az összetartozás, az egymás megbecsülése, az egymás tisztelete, a másik munkája, gondolata és érzései gyakran semmit sem érnek. Mert hibáztatni, meg odadörgölni ja és véleményt nyilvánítani jó vastagon, mindig, minden esetben menő.
Pedig szerintem nem az. Nem menő bántani a vajdaságiakat, sem a cigányokat, sem senkit, aki nem úgy gondolkodik, érez és lát, mint a többség.
Mikor tanulunk már meg előbb a magunk háza táján söprögetni?
