“Mint rab a zárkában, melegen és biztonságban,
mégis korlátozva éltem.
Ráutalva áthághatatlan szabályokra,
szűken, mégis bőségben.
Belső világom ugyan gazdag volt, de műveletlen.
Nem tudtam, hogy a gátak tartanak össze,
adnak keretet szűkülő létemnek,
melyben napról napra ritkábban csírázott az élet.
Tengődtem csak, mint száradó kóró
a repedezett, darabos földön.
Elég volt a túléléshez, belépő a koldus énhez.
Mindig kívülről vártam a feloldást, de legalábbis az enyhülést,
egérutakat kerestem, alkudoztam, ígértem.
Többször mutogatta incselkedő testét a hitegető remény,
hogy aztán unottan otthagyjon. Nem értettem.
Semmi nem vonzott elég sokáig,
a szalmaszálak gyengék voltak, hogy megkapaszkodjak.
Csak lebegtem a felszínen, mint a vízbefúltak.
A tér végül kitárult, külső parancsra, hát persze!
A korlátok, a gátak átkerültek máshová, tőlem messze.
Ami másnak újszerű volt, kontroll
Az nekem barátság, ismerős, s otthon.
Úgy mozogtam benne, mint kitaposott cipőben,
kényelmes volt, létemet nem törte.
Azt éreztem, énemet megfogja, s védi,
ráfekhetek laza hullámára, ő elfogadja, s érti.
S még csak gondolkodnom sem kell, más majd megteszi helyettem,
én most jól megérdemelt szabadságra mentem.
Ahol nem érnek el a szorongás ismerős rezgései,
ahol csak lennem kell, lélegeznem, ennyi.
Lassan kezdtem tapogatózni, óvatosan, behunyt szemmel,
majd egyre bátrabban, s nem csak a kezemmel.
Kinyúltam magam felé, újra oda, le a mélybe,
oda, ahova nem jártam már le vagy ezer éve.
Ott volt, ott várt engem, türelmesen, megérve.
Azóta meglátogatott a boldogság, apránként adagolja ugyan magát,
de vendégül lát a vidámság.
Megnyíltak az utak, amiket annyira hiábavalóan odakinn kerestem,
s mind befele vezet, egy helyre, ami nagyon nem kietlen.
Arra, amiről korábban azt hittem, műveletlen.
Azóta végre ismét önazonos lettem,
de több, mint 10 évet elvesztegettem.
Vagy talán érlelésem, mint a nemespenész
formált át, s lettem kerek, egész,
Váltam magam jobbik változatává.”
A legnagyobb bűnt nem akkor követjük el, amikor hazudunk másoknak. Vagy amikor feladunk egy eszmét, magunk mögött hagyunk egy közösséget. Magunkkal szemben akkor követjük el a legnagyobb bűnt, amikor eláruljuk magunkat. Amikor saját magunknak hazudunk, amikor tettetünk, amikor alkudozunk és kibúvókat keresünk, sánta magyarázatokat gyártunk. Az ember által létrehozott társadalmi formákban lehet a jog által támogatva réseken át kicsusszanni, megúszni, fellebbezni.
Belehazudhatunk mások szemébe annyit, hogy végül még magunk is elhisszük, szentül állítgatjuk. Mindenkinél eljön azonban egyszer az a pont, ha máskor nem, a végső számadásnál, amikor úgyis szembenéz önmagával. A halálakor mindenki egyedül van. Nincs onnan hova menekülni. Istentől, embertől várhatsz irgalmat, magadnak végül nem tudod megadni. Jobb hamarabb szembenézni az igazsággal.
B. Szalma Emese
