Blog

(e)Mese Blog: itt a második hullám, mi lesz veletek, anyák?


Mióta visszetértünk Angliába, még nem tértem magamhoz. Az alkalmazkodás valahogy hosszabb ideig tart most, mint amikor Magyarországra utaztunk, látogatóba. Valószínűleg azért, mert számtalan kérdés felvetődött bennem azzal kapcsolatban, hogyan akarom élni, vagy folytatni az életem. Mivel a kérdések megválaszolásához időre van szükségem, így az alkalmazkodás folyamata-ami eddig annyira automatikusan, kételyek nélkül végbement- jóval hosszabb ideig tart.

Amióta visszatértünk, 2 hete, számtalan változás lépett életbe. Teljes határzár, majd rendelkezések enyhítése, rendezvények lefújása, számtalan újságcikk a növekvő esetszámokról, elindult az oktatás, stb. Egyszerre próbálom követni a magyarországi és angliai híreket, dolgozni és terelgetni a család hétköznapjait. Valami mindig kimarad, egy fenékkel több lovon esete áll fenn.

Legutóbb arról írtam itt és itt, hogy mennyire más volt az átlagember hozzáállása Magyarországon a vírushelyzet kezelésével kapcsolatban, Angliával és más európai országgal összehasonlítva. Ez az ambivalencia azonban már itt, Angliában is kezd megmutatkozni, nincs kivétel. Azt hiszem, az emberek nagy része, független attól, hol él és ott milyen a járványhelyzet, vagy az erre adott kormányzati kommunikáció és rendelkezés, kezd belefásulni a kialakult helyzetbe. A rengeteg, hétköznapi életet erősen korlátozó intézkedés valahogy kiégette az emberekből a társadalmi együttműködés amúgy is gyenge érzetét, feslik az összetartás szövete.

Angliában júniusban az általános iskola 3 évfolyamának újraindult az oktatás, 6 hétig. Az iskolákban „buborékokat” alakítottak ki, maximalizálták a buborékokban, csoportokban lévő gyerekek és a velük foglalkozó pedagógusok számát. A csoport másikkal nem találkozott, a gyerekeket külön kapun kellett beadni az iskolákba, a szülők az iskola területére nem léphettek és egymástól 2 méterre állhattak sorba gyermekeikért a nap végén, rengeteg volt a fertőtlenítés, stb. Akkor viszonylag jól működött a dolog, úgy láttam. Aztán véget ért a tanév és a szociális interakciót, társas kapcsolatokat segítendő elindult néhány iskolán kívüli klub, foglalkozás. Az egyikhez, a fociklubhoz mi is csatlakoztunk. Itt már némi zavar támadt a rendszerben, hiszen az újonnan alakuló kis focicsapatok nem feltétlenül ugyanazon gyerekekből álltak össze, mint az iskolai buborékok. A gyerekek viszont kivirultak a közösen töltött időben, kellett a kis lelküknek a közös játék. Mit csináltunk, mi szülők? Vettünk egy nagy levegőt és hagytuk őket boldognak lenni.

Aztán jött a mi hazautazásunk Magyarországra, ahol kiléphettünk a Mátrixból és megláttuk, hogy működik a világ valójában, hol lehet kibújni a szabályok alól. Határozottan felszabadultunk. Visszatérni a Mátrixba sosem könnyű, ezt a visszatérésünk óta eltelt két hetünk is tanúsíthatja. De, ahogy említettem, a hiba már a rendszerben van, az ambivalens cselekedetek itt is megmutatkoznak, kortól, nemtől, politikai hovatartozástól, nemzetiségtől függetlenül.

Minden gyerek visszatért az iskolába, ahol fogalmam sincs, hogy próbálják a fertőzés lehetőségét lecsökkenteni. Pontosabban, hasonló módon, mint korábban, de nem látom, hogy lehet ez hatékony. 25-30 gyerek van egy osztályban. Reggel 10 perces hézagokkal, érkezési időkkel próbálják megelőzni, hogy tömegek alakuljanak ki az iskola előtt. Az óvodába és első osztályba 8.15-re kell érkezni, 2 külön kaput használni, anya-apa csak integet a bekísért gyerek után. A másodikosok, harmadikosok 10 perccel később érkeznek, addigra jó esetben előző osztályosok felmenői már távoztak, rossz esetben keverednek az érkezőkkel. Ugyanez a felsőbb évfolyamokkal és az egész sztori megismétlődik a nap végén. Kihívás ez az iskolának, nem kicsi. Mindemellett az iskolán kívüli, testedzés szolgáló foglalkozások (pl fociklub) tovább folytatódnak, és a hab a tortán, hogy szülinapi parti meghívást is kaptunk. Kérem szépen, így biztos nem tudunk távolságot tartani. És mit tesz az egyszeri szülő? Elviszi a gyerekét a buliba, ugyanúgy, ahogy Magyarországon elvitte a játszótérre és a fürdőbe. Igaz, akkor két negatív teszt ellenében meg mertem tenni ezeket, visszatérvén azonban nem mentünk el teszteltetni újra. Pedig akár elkaphattuk otthon is (a sokak által megkérdőjelezett) fertőzést, hát hogy emelkednek Magyarországon az esetszámok már? Lám, én sem vagyok különb, vizet prédikálok, de a bort preferálom. Belefáradtam.

És belefáradtak azok a szülők is, akik alig várták, hogy újra elkezdődjön az iskola és nem azért, mert megunták a gyerekeiket. Akiknek nem maradt több szabadsága, vagy a munkáltatójának nem maradt több türelme, hogy nem megy úgy a munka gyerekpesztrálás mellett. Vagy azok is, akiknek fizetetlen szabadságról már nagyon vissza kéne térni, mert nincs bevétel. Akik elvesztett munkájuk után újat keresnének, hogy meg tudjon élni a család. Független attól, melyik országban élnek, melyik pártra szavaztak, milyen nyelvet beszélnek.


A napokban két cikk keltette fel az érdeklődésem. Mindkettő a régi/új index-en íródott, amit még most is olvasok. Olvasom, felháborodok, hogy nem jövök ide többet, szétnézek másutt és csak annyit látok, hogy éppen hány fős támogatásnál jár a telex. (hajrá)

Az egyik cikk babyboom-ról írt, a másik, egy külön rovatban, a családok és az anyák terheiről. Valóságos gyönyör volt egymás után olvasni a kettőt. Nem arra akarok kitérni, milyen erőltetett, szinte fájdalmas módon akarta az egyik bemutatni a babaváró hitel népszerűségét, hanem egy-két gondolatot emelnék csak ki belőle. Idéznék a megszólaltatott demográfustól a cikkben „A kilencvenes években…az egzisztenciateremtés vágya megelőzte a gyermekvállalás szükségességét, megváltoztak a preferenciák, már nem a házasság és a család volt a legfontosabb, hanem az anyagi biztonság és a tanulás.” Ez valószínű, tény, adatokkal tudják alátámasztani. Ugye, a szabad véleményem azért még lehet, miszerint milyen JÓL is történt mindez így? Végül is, ha még ebben egyetértünk, anyagi biztonság KELL a családalapításhoz.
A másik gondolat a cikkíró gondolata, miszerint „Van egy fixa ideám. Ha az emberek többet vannak otthon, több gyerek is születik. A koronavírus-járvány első hulláma idején bevezetett home office-nak lehet-e pozitív hatása a demográfiai tendenciákra?”
Ne, légyszi, ne legyen ilyen fixa ideád. Még a megszólaltatott szakember is kénytelen megemlíteni a válasza végén, hogy „járvány növeli a létbizonytalanságot, ami viszont mérsékelheti a születésszám növekedését.” Ugye, tényleg nem kell arról beszélnem, mennyien elveszítették a munkájukat, kerültek létbizonytalanságba az elmúlt hónapokban? Vagy komolyan kérdés az, hogy vajon kell-e anyagi biztonság a családalapításhoz??

A másik cikk az anyák terheiről szólt és már most hozzátenném, hogy az apák járvány alatt megnövekedett terheihez sem fér semmi kétség, sőt! Ez a cikk azonban a nemek közötti kihívások különbségéről szól, ami tetszik vagy sem, továbbra is létezik. Írója valószínűleg nem demográfus, állításait grafikonok nem támogatják, de nagy az esélye, hogy a hétköznapi anyukák egyetértően bólogatnak, ha elolvassák, miszerint
„-az anyák nagyobb arányban vesztették el a fizetett munkájukat, mint az apák;
-az anyák nagyobb részben mentek át csökkentett munkaidős foglalkoztatottságba;
-minden, az apák számára megszakítatlan három óra fizetett munkára az anyáknak egy megszakítatlan óra jutott;
-az anyák kb. fele maradt otthon, az apák kb. harmada;

-az anyák fizetett munkájának elvégzése általában az esti órákra vagy hétvégére csúszott, míg az apák munkaideje jellemzően nem változott; 
-illetve a nők jóval nagyobb aránya számolt be arról, hogy a gyerekekkel való törődés mellett igyekezett dolgozni.
Ezek olyan folyamatok, amelyek igencsak visszavetik az anyák munkaerőpiaci helyzetét, és növelik az egyenlőtlenséget a fizetés terén. Volt egy eleve kiegyenlítetlen felállás, ami ellen azért zajlott küzdelem, és most a járvány hatására sikerült jó sok évet visszalépnünk.”

Sem én, sem a cikk írója nem állítja, hogy ezek azért történtek volna így, mert az apák nem akarták jobban kivenni a részüket a nehézségekből. Egyszerűen maga az a tény, hogy valakinek a családból fel kellett vállalnia, hogy törődik, tanul az otthon maradt gyermek(ek)kel a megváltozott helyzetre való tekintettel azt hozta magával, hogy eleve a fő gondozó/kevesebbet kereső/kevesebb munkaórában dolgozó/rugalmasabban dolgozó fél lett az. Jellemzően az anyák. Vagy valaki. Hiszen logikus a döntés, hogy  magasabb bért hazahozó, vagy biztosabb pozícióban lévő fél tegyen bele 200%-ot a munkájába, ezáltal talán biztosítva a családnak az anyagi stabilitást, vagy legalább elkerülve a nagyobb anyagi megingást. A másik fél meg elvégzi az összes többit.

A cikk végeredményben arról szól, hogy az összes többi egyébként annyira megnehezítette az anyák életét tavasszal-nyáron, hogy ősszel valahogy próbálni kéne csökkenteni ezeken a terheken. A cikk egyébként hivatkozik arra a kutatásra, amit a járványidőszak elején készítettek és a családok megváltozott terheiről gyűjtöttek adatot. A kutatás egyébként összefoglalja azt a mindannyiunk által ismert tényt, miszerint ezektől a terhektől „nem csak a nők, hanem az egész család szenved”.

Szalma Emese

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb