Néhány napja, amikor bekopogtatott a második hullám és ismét megnőtt az új koronavírussal fertőzöttek száma az országban, azon siránkoztam, hogy mennyire nincs kedvem ismét beállni a frontvonalba és újabbnál újabb híreket szolgáltatni a pandémiáról, amely Magyarországot sem kerülte el.
Nincs már kedvem a koronavírusról írni, de muszáj. Muszáj, mert már több alkalommal is bebizonyosodott, hogy szükség van ránk, független, igazi és hiteles újságírókra. Szükségetek van ránk ahhoz, hogy független, igazi és hiteles hírekkel lássunk el benneteket minden nap. Szükségetek van ránk, hogy a mindennapjaitok információban gazdag, pánikmentes napok legyenek ebben a szörnyű helyzetben. Mert ez az. Kicsit unalmas, talán már nem túl veszélyes de mégis szörnyű. Szörnyű, mert behálózott bennünket, a cselekedeteinket, a viselkedésünket, a döntéseinket az érzéseinket, csak úgy, egyik napról a másikra.
Minden bizonnyal a vírus tényleg köztünk él és köztünk is marad. Pont úgy, mint az influenza. De vajon mikor simul be végre úgy, hogy az feszültség és bizonytalanság mentes legyen? Vajon besimul-e? Vajon látjuk-e még egymás arcát a tömegközlekedési eszközökön, a boltokban, a kozmetikákban, a színházakban és mozikban? Vajon meddig kell még sakkozni, hogy mikor, hogyan, milyen módon na meg mennyi időt tölthetünk külföldön? Mikor forrnak össze újra a szétszakított családok? Mikor csókolózhatunk önfeledten, csak úgy, szimpátia alapján egy jól sikerült estén ismét, gondtalanul? Mikor ugrálhatunk fesztiválokon egymás nyakába és mikor ihatunk egymás, jól megtöltött poharaiból újra, szabadon?
Minden egy kicsit más, egy kicsit átértékelődött. Minden új jelentéssel bír. És ez ijesztő. Ijesztő, hogy nem tudjuk mi vár ránk.
Talán egy kicsit többet ér az ölelés, egy jó beszélgetés, egy hazatérés, egy utazás, egy élményszerzés. Talán majd többet érünk, ha ennek az őrületnek egyszer vége szakad.
Talán megtanuljuk, hogy mennyire fontos a kézmosás, a tisztálkodás, hogy nem lihegünk egymás nyakába a buszon meg a villamoson, hogy nem tapossuk le egymást a boltokban a kasszánál, hogy nem tüsszentünk összevissza mindenkire, vagy bárkire. Hogy betegen nem járunk dolgozni. Hogy sokkal többet kell foglalkoznunk az egészségünkkel és önmagunkkal ahhoz, hogy a szervezünk erős legyen.
Talán majd kicsit körültekintőbbek leszünk. Most viszont azt érzem, hogy: minden egy kicsit más, egy kicsit átértékelődött. Minden új jelentéssel bír. És ez ijesztő. Ijesztő, hogy nem tudjuk mi vár ránk.
Na de vissza tudunk-e majd térni a régi kerékvágásba?
