Rengeteg hasonlat jut eszembe arról, hogy milyen a sportesemény szurkolók nélkül, de egyiket sem írhatom le, mert nem tűrné a nyomdafestéket, úgyhogy Rátok bízom, mi jut eszetekbe erről….. Viszont, mivel ez a mai blogbejegyzésem címe, mégis megosztok néhány gondolatot róla.
Zártkapus találkozó. Hatósági zártkapus mérkőzés. Brrr! Kiráz a hideg ezektől a szavaktól! Sajnos az elmúlt hónapokban sokszor írtam le és sokszor olvashatta mindenki. Már a kifejezés is valami nyomasztó, rideg, rossz csengésű dolog, amit takar az meg, ne szépítsük, a sportélmény halála. Mert ami a színésznek a taps, az ügyvédnek a megnyert per, az orvosnak a gyógyult beteg, nos az a sportolónak az ezerfejű cézár ünneplésének a hangja. Olyasmi, ami pénzzel nem mérhető és többet is ér, mert nem értéktelenedik el, nem lophatják el. Időtálló valuta!
Sajnos a szegedi klubok játékosainak, versenyzőinek is meg kellett tapasztalnia, milyen, amikor szinte síri csendben „dolgozik”. Volt itt zárkapus, focimeccs, kosármeccs, röplabda mérkőzés és kézilabda találkozó is….
Két szóval: nem jó. Nem tudom, hány interjút készítettem vagy hallottam már riporteri pályám során, de hogy a SZURKOLÓKAT szinte mindegyik nagy siker után megemlítették a sportolók, az biztos. Például Kárász Anna is mesélt arról, hogy betegen is szárnyakat adott neki a biztatás és két aranyat is nyert a szegedi közönségnek köszönhetően.
A kosarasok hazai szövetségének első embere és a szegediek egyik vezetője is elmondta már erről a véleményét.
Szóval a sort lehetne még folytatni és persze van a másik oldalon is érv, például, hogy a semminél még a nézők nélküli sport is jobb, bár ezzel sem értenek sokan egyet. Mindegy, EZ VAN. Minden sportoló életében vannak hullámvölgyek, most a szurkolókéban is van. De a sportolók, az igazán jók, túlélik és még jobbak lesznek. Vegyünk példát róluk! Gyakoroljunk mi is otthon addig, amíg nem lehet a pálya mellől és kiabáljuk a konyhában vagy a fürdőszobában, hogy: Hajrá Szeged!
Lévai Feri
