Nyakunkon a húsvét, Szegeden pedig ilyenkor szinte minden az ünnepi készülődésről szól: sonka, tojás, kalács, friss zöldségek és persze a csípős, illatos torma, ami egyetlen mozdulattal teszi igazán kerekké a reggelit. Utánanéztünk, honnan jön ez a karakteres növény, mitől ilyen elementáris az íze, milyen jótékony hatásai miatt szeretik évszázadok óta, és azt is, miért éppen húsvétkor kerül reflektorfénybe. Mutatjuk, miért több a torma egyszerű kiegészítőnél, ha ünnepi asztalról van szó.
A torma, vagyis az Armoracia rusticana a káposztafélék családjába tartozó évelő növény, legismertebb része pedig a vastag, fehér gyökere, amit reszelve használunk fel. A karakteres csípősség nem véletlen: reszeléskor olyan vegyületek szabadulnak fel benne, amelyek ettől azonnal erőteljes, szinte fejbe kólintó ízt adnak neki. Pont ezért működik ennyire jól a húsvéti sonka, a főtt tojás és a kalács mellett is, mert a zsírosabb, sósabb falatokat szépen kiegyensúlyozza, frissíti, és ad egy olyan lendületet az egész reggelinek, amitől nemcsak laktató, hanem igazán emlékezetes is lesz az ünnepi első nagy közös étkezés.
A jótékony hatásai miatt sem érdemes félvállról venni: a torma alacsony energiatartalmú, ugyanakkor C-vitamint is tartalmaz, emellett olyan bioaktív növényi anyagok vannak benne, mint a glükozinolátok, amelyekből izotiocianátok képződhetnek. Ezek leegyszerűsítve olyan természetes növényi vegyületek, amelyek részben a torma jellegzetes, erőteljes csípősségéért és karakteres illatáért felelnek. Ezek miatt régóta figyelem övezi a növényt táplálkozási és kutatási szempontból is. Persze a torma nem csodaszer, és nem is ezért szeretjük igazán, hanem azért, mert kis mennyiségben is elképesztően sokat ad az ételhez. Elég elképzelni a húsvéti reggelt: gőzölgő sonka, keményre főtt tojás, puha kalács, friss retek, újhagyma, és a tányér szélén egy halom frissen reszelt torma, ami végül az egész kompozíciót összerántja. Na, ott érzed igazán, hogy megérkezett az ünnep!
Érdekesség, hogy a tormát már évszázadok óta termesztik, és a növény nemcsak a konyhában markáns jelenség, hanem a kertben is kifejezetten szívós szereplő: évelő, könnyen terjed, a gyökeréből újra és újra kihajt, a fehér gyökerében rejlő erő pedig szinte a teljes karakterét meghatározza. A mediterrán térségtől indulva ma már a mérsékelt égöv sok részén termesztik, nálunk pedig annyira beépült a hagyományos ízek közé, hogy húsvétkor szinte fel sem merül a kérdés, kell-e az asztalra. Inkább csak az, hogy mennyi fogy majd el belőle.
